*Inkább mond meg, hogy nem érdekellek, minthogy összejöjj velem, elhiteted, hogy szeretsz, majd szakítasz velem úgy, hogy később rájövök... sosem szerettél. 

*Csak egy percre had lássak bele a gondolataidba, mit gondolsz, mikor velem vagy.

A legszebb: de szeretlek!
A legfájdalmasabb: szeretlek de...

Este, mikor együtt alszotok el,Te hozzá bújsz, s Ő szorosan átölel. Érzed, hogy biztonságban vagy,a karja védelmet ad. Érzed ahogy ver a szíve, érzed az illatát, érzed ahogy lélegzik, ahogy szuszog, ez az este még a Tied ezt tudod. Azt szeretnéd, hogy így maradjatok egy életen át, majd átveszi a tested az ő teste ritmusát. Eggyé válik a lélegzés, azt akarod, hogy ne múljon el ez az érzés. Reggel mikor felkelsz és kinyitod a szemed, látod, hogy Ő fekszik melletted. Megnyugszol, és ő nem tudja, de egy lágy mosolyt csalt az arcodra. Majd visszacsukod a szemed lassan és nyugodtan újra elalszol boldogan...

Fáj? - lehet...
Nagyon? - eléggé.
Megszoktad? - azt, hogy mindig csak átbasznak? azt nem lehet...

*Nem kell a hitegetés. A hazugság... nincs rá szükségem. 

Bizonyítás?

Mi értelme van, ha valamit bizonyítani kell? Valamit vagy elhiszel vagy nem. Ha már bizonyíték kell neked... az már régen rossz.

*Hiszem, hogy majd egy nap, tényleg úgy lesz minden, ahogy én akarom. 

Szeretnék egy olyan embert, aki majd fél elveszíteni.

*Az a lány akarok lenni számodra, akiért harcoltál és úgy szeretted, mint mást még soha, és most is úgy szereted.

*Nem akarok 1 lenni a sok közül. Olyan lenni mint bármelyik más, és elveszni a többi közt.

Az EGYETLEN akarok lenni, akit tényleg szerettél és szeretsz úgy, hogy azt életed végéig nem felejted el.

Valakit szeretni annyit jelent, mint egyedül gyönyörködni olyan csodában, amely mindenki számára láthatatlan, érthetetlen.

- Tudod, van az-az érzés, ami a legjobb az életben, az a bizsergető, könny kicsordulós, hideg kirázós érzés. Nekem ez a szerelem. 
- Mondd! Milyen, ha elmúlik? Ha eltűnik belőlünk ez az érzés? 
- Az életben a legrosszabb dolog, de ilyen a szerelem, néha feldob, néha leejt…

"Furcsa érzés, ha van valaki, aki mindig megnevettet, aki mindennap hiányzik, akiért feladnád a saját céljaid, akivel szemben sosem vagy önző és tudod, hogy mindig melletted áll. Ha van valaki, akivel megosztod az összes titkodat, és akármennyire is megbánt, sosem tudsz haragudni rá. Mindenről csak ő jut eszedbe és rengeteg emlék köt össze vele. Furcsa érzés tudni, hogy semmi sem tart örökké, és hogy mint mindennek, ennek is vége lesz majd. Ahogy telnek a napok, egyre jobban félsz, hogy egyszer ez is véget ér. És tudod azt, hogy rá örökké emlékezni fogsz és életed végéig a lelkedben él majd a rengeteg emlék. Akkor is, ha már eltűnnek a közös álmok tudod, hogy őt már örökre a szívedbe zártad és örökre az életed része marad. Mégis fáj arra gondolni, hogy véget ér majd, hisz a szíved egy része már az övé. Úgyhogy használj ki minden időt, amíg vele lehetsz. "

‎- Mit csinálsz te velem? Elvarázsolsz?
- Nem értek én ahhoz. De ha értenék hozzá, elvarázsolnálak. Téged is elvarázsolnálak, meg mindent, az egész életet. Fújnék egyet, és attól eltűnnének a gondjaid, és minden jó lenne, minden úgy történne, ahogyan akarjuk, és mindig melletted lehetnék...
- Megunnád... - cseppnyi szomorúság bujkált a lány hangjában.
- Nem unnám meg.
- Dehogynem. Előbb-utóbb mindent megun az ember.
- Akkor elvarázsolnám az unalmat is. Kiirtanám az életből. Azt mondanám: akarom, hogy mindig újak legyünk egymásnak, és úgy is lenne.
- Szép varázslat volna.

Kell még egy perc, hogy elmondjam mit érzek, hogy mióta elmentél, már semmit nem érek! Semmit nem értek, de ugyanúgy remélek, mert minden este feltörnek az emlékek. A közös órák, ahogy szemembe néztél, ahogy magadhoz öleltél, úgy éreztem, szerettél. Nevettél velem, megfogtad a kezem. Elhitetted: örökké itt leszel nekem, mégis elmentél, és egyedül maradtam.. Fájdalmam nem lehet megmérni a szavakban. Hibáztam, tudom, de nem ezt akartam!

Tudod mit jelent szeretni valakit? Mikor kérdi büszkén letagadni? Minden utcán Őt keresni, várni, s mikor jön, közömbös arcot vágni. Értékelni, becsülni magadban, majd lekicsinylőn megítélni szavakban. Mosolyogni, bár szíved ég. Tudod mi ez? Dacos női büszkeség.

*Amikor írtad nekem azt az SMS-t még akkor nem tudtam, hogy 1év múlva ennyire fontos lesz számomra. Akkor nem foglalkoztam túlzottan vele. De most. Teljesen másképp lenne... 

‎Amikor a tekintetünk találkozik, az az érzés bennem több, mint amit el tudok viselni.

*Szoríts magadhoz, ne engedj el soha!

Úgy zuhant rám most a csend
Hangzavar van, csak a szívem néma bent
Nincs mit mondanom vagy inkább nincs kinek
Ezért nem mondom el, senkinek

Ki nyitott szemmel és vaksötétben él
Ki a múltban jár és a mában lenni fél
Annyira szeretett, hogy minden érzést otthagyott
Nem tud már miből adni, talán végleg elfogyott.

Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,
Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti…
Mi együtt gyerekek voltunk a két ébren álmodó
Valami így marad, már sose változunk.

Két karod adott szárnyakat nekem
Te hittél bennem, mikor nem hitt senki sem
És ha gyönge volt a szél, Te magasra emeltél
Csak én tudom, hogy mennyire szerettél…

Úgy zuhanunk át az életen,
Hogy fel nem fogható hirtelen
Két ébren álmodó voltunk
És ez maradt nekem
Szüntelen csak az álmom kergetem.

*Emlékszem, mennyire szenvedtem miattad... milyen sokáig. Arra, hogy mennyire rossz volt nélküled. És minden egyes nap rád vártam.

És fura volt az érzés, amikor már azon kaptam magam, nem érdekelsz, és már nem kellesz úgy, mint az elején.

*Nem is tudom, hogy tudtam valakibe ennyire beleszeretni. 

*Mikor egyben vagy a szerelmem és a legjobb barátom...

Attól, hogy még nem írok rád...HIÁNYZOL.

*Maradj még! Kérlek. Nekem nem elég 1nap, hogy elfelejtselek. Nem elég 1hét, 1hónap, 1év... 1élet is kevés. Nem teheted ezt velem!

*Lehet, hogy erősnek tűnök, de nem. Te még nem ismersz.

*Elmenekülnék, de nem tudom merre.

Az álmaidban jártam, nem is olyan rég, fel sem ismertél.

 Érdekes, hogy mindenki más, akinek semmi köze hozzá, tudja. Csak épp te nem.

‎-Most félek.
-Mitől?
-Attól, hogy egyszer rájössz, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint gondoltad. Hogy még sem vagyok olyan szép, kedves lány, mint akibe beleszerettél. Régebben azt mondtad, sosem gondoltad volna, hogy egyáltalán szóba állok veled, de mégis együtt vagyunk. 

Mert fáj, ha rám nézel, fáj, ha a közelemben vagy, ha egy pillanatra meglátlak. Utálom magam, amikor nem bírom ki és hozzád érek. Fáj, amikor rám mosolyogsz, amikor meglátom a csillogást a szemedben vagy csak egyszerűen látom, hogy milyen vicces, amikor mérges vagy valamiért. Megrémít a szeretet, amit néha mintha látnék a szemedben. 

De ezen érzések közül a legrémisztőbb az, amit én érzek: hogy

amikor rám mosolyogsz, a szívem megremeg. Amikor nem velem beszélgetsz , megszakad. Amikor úgy érzem, hogy szeretsz, legszívesebben magamhoz szorítanálak és soha nem engednélek el. Néha elegem van az egészből, de ilyenkor egy újabb mosollyal ismét magadhoz láncolsz. De mégis az egész az én hibám. Mert szeretlek, amit tudom, hogy nem lehet, ez a legnyomorúságosabb az egészben...

*Vannak olyan emberek, akikkel nem kell minden nap találkoznod és beszélned... tudod, hogy mindig melletted állnak, és bármikor számíthatsz rájuk.

Van aki azért szingli, mert nem elég neki egy ember,van aki azért, mert sokan átverték, kihasználták és fél bízni... és van aki azért, mert az az ember akiért mindent megadna az szimplán nem törődik ezzel.

*A sok szép emlék, amit együtt éltünk át...
Nekem legalábbis szép volt. Neked nem tudom mit ért.

Mindig újra és újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem, újra megnézem a régi képeket, ösztönösen előidézem az emlékeket - és egész nap, minden percben azon elmélkedem, hogy vajon az, ami engem ennyire megvisel, őt is megviseli?

Hiányzik minden... Ahogy átölel, ahogy visszalép, hogy még egyszer megcsókoljon, amikor olyan erősen fog magához, mintha soha nem akarna elengedni, amikor csak ültünk egymás mellett és néztük egymást, amikor sétáltunk, nevettünk, zenét hallgattunk és mi is énekeltük. Soha nem fogom megérteni, hogy lehetett ennek így vége, hogy ennyire szeretem...♥

Szükségem van a szeretetedre.

*Az első nap, mikor abban a tudatban feküdtem le, hogy együtt vagyunk. Magam mellett tudtalak. Éreztem, hogy szeretsz, és hogy ha mellettem vagy, nincs másra szükségem.

Próbálsz elszakadni attól a fiútól, és mégsem tudsz. Pedig ez régen olyan könnyen ment. Egyik kapcsolatból ki, a másikba be, nem rágódtál magadban, nem érezted, hogy valami fontosat veszítesz el. Hát most igen. Mert ez valóban szerelem volt.

Érdekes... mikor annyira szeretsz valakit, hogy mindent megteszel érte. Elhagyod a büszkeséged, mert futsz utána. Az önbizalmad, mert úgy érzed sose tetszel neki. Az önbecsülésed, mert hagyod magad porig alázni. És mikor kinyílik a szemed, észreveszed, hogy ez így nem jó. Nehéz helyzet! Mert akármit csinál, vagy nem csinál, teljesen mindegy, szereted.

Azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: "Soha nem mondtam le rólad."

Szívem még szeret, remélem még érzed... Elfeledni úgysem tudlak, rájöttem, hogy kellesz... Remélem, hogy még mindig, hogy még mindig szeretsz.

*Miért van, hogy sosem tudunk időben gondolkozni, és később mindent megbánunk, amit korábban tettünk?

*Választottam azt, aki felé a szívem húzott, de utólag visszatekintve a múltba, hülye voltam és eszem szerint kellett volna döntenem. 

Most viszont egyértelműen azt választanám, akit egyszerre akar a szívem és az eszem is.

*Te megbántad, én megbántam. Nem felejthetnénk már el?!

*Ugyan az a nap, de közben 1 év eltelt. 

Ez a jelen, az pedig már a múlt. 

♥

Szomorú minden perc,

Túl későn jöttem rá, 

Más nem érdekel,

De mégis, hogy mondjam el.

Hogy mondjam el neked,

Jöhet bárki, mondhat bármit,

Ez a szem mindenben téged lát.

*Nézek magam elé 
A semmibe tekintve,
S elgondolkozom azon,
Vajon mi vezetett ide.


Az, hogy itt vagyok,
Hogy itt állok e helyen,
Emlékszel? Még mondtam, 
Ide eljövök majd veled. 


Azóta a helyzet más,
Sok minden megváltozott,
Pár nap alatt,
Az életem összeomlott.

Egy kép maradsz.

Gondoltál már arra, hogy minden okkal történik? Szomorú vagy, hogy majd később boldogabb legyél, elengeded, hogy majd később mást szerethess, és elfelejted, hogy majd később újra mosolyoghass. 

Addig sosem fogsz rádöbbenni arra, hogy mennyire szereted, amíg meg nem látod valaki mással.